1.

Túl volt már egy-két komolytalanabb kapcsolaton és egy hosszan tartó szeretői viszonyon, valamint egy méhnyakrákon, amit, bár bizonyítani nem lehetett, minden valószínűség szerint az utóbbi okozott. Egyesek szerint a megcsalt feleség átka, ami nem csak Anita életét tette egy jó időre parkolópályára, de a férjet is visszairányította az elhagyott-félben lévő járt útra. Anita egy bányászváros külvárosában nőtt fel, stramm lány volt, látott ő már ezt -azt, a betegséget egy év alatt legyőzte, és főnixként feltámadva egzisztenciát épített belőle: előbb blogot írt, aztán egészségközpontot nyitott.  A barátnőivel csütörtök reggelenként egy budai kávézó pékségében találkoztak, az instant otthonosság hamis érzetében feloldódva mindenmentes péksütemények felett, örültek annak, hogy másnak még rosszabb az élete.

Anita tudta, aznap sok vajastésztát eszik majd, abban reménykedett, lesz még meleg kakaós csiga vagy túrós batyu. És tejeskávét is fog inni, ezt akkor határozta el, amikor szerencséjére egy városi dzsip kiállt a parkolóból, és ő már indexelt is, az ajtó előtt a babérsövény árnyékába. Reggel volt, de augusztus vége, már égetett a nap. A nyár utáni első közös reggelijük volt, de mindent tudtak egyámás elmúlt heteiről, hiába nem látták egymást több mint két hónapja. A naponta küldött tucatnyi fotó mindent elárult, sokszor azt is, amit az, aki küldte nem akart. A háttérben a gyerekkel ordító férj, a kiszakadt kanapéhuzat, a több mint szalonspicces kamasz véletlenül maradtak rajta egy-egy képen, de kitörölhetetlenül a kor felhőinek örökkévalóságában.

Örült, hogy közel talált parkolót, akkor már hetek óta vasgolyókkal a zsebében járt. Amikor előszőr   pipiskedett, hirtelen egy százéves vasalót kapott fel, hogy a földön maradjon, de azzal mégsem járkálhatott az utcán. Ezért amikor a pipiskedés újra, és újra megtörtént, a legváratlanabb helyeken és időpontokban, anyacsavarokkal rakta tele a táskáját, később a zsebeit. Egy hét múlva az autószerelőjétől kért régi csapágygolyókat, a mosogatógépben pedánsan elmosta, néhányat a bele is varrt a zakóiba, a többit csak zsebre tette. A táskás módszert hamar elvetette, amikor az orvosi rendelőben valaki arrébb akarta tenni a ridiküljét és meglepetten kérdezte, hogy mit cipel benne, köveket? Az orvos értetlenül hallgatta és pszichiáterhez küldte. A manikűrösnél ült, és Robiról mesélt, amikor mondat közben benyilallt, hogy akkor, aznap este kezdődött a pipiskedés, amikor meglátta azt az üzenetet a telefonján. Azt az ártalmatlan pár sort, hogy összemosta Robi gatyáját a fehérekkel, és hupikék lett minden. Az a kis ártatlanságnak álcázott szarházi, a ragyás bőrével, meg a melltartónyi felsőivel, amikben tavasz óta flangál. A dolog annyira ott volt az orra előtt, annyira egyértelműen, hogy fel sem merült benne, hogy  ugyan miért mosta ki a szomszéd lány az ő embere gatyáját. Hát miért, nem egyértelmű? Az már relevánsabb kérdés lett volna, hogy ő, Anita hogy lehetett olyan hülye, hogy megint elhitte. Hogy ez most tényleg, ez egy egyenes, őszinte ember, nem bonyolítja a dolgokat, az erdőt járja, a vadat figyeli, ha baja van előbb -utóbb elmondja, nem beszél mellé, és imponálnak neki az önálló, két lábbal a földön járó nők. Aki azt szereti, ha egy nővel hegyet lehet mászni meg sátrazni, és affektáló libának tartja a szomszéd lányt, amikor nem akarja megenni a paradicsomot, ha az nincs megmosva. Látta maga előtt a fóliasátrat, ahonnan Robi büszkeségével, az első érett bio Brutussal kínálta a kis szukát, az meg csak bámult, rebegtette a pilláit bele annak a hülyének az agyába, és fintorgott, hogy nem eheti meg, nincs megmosva.

Először tényleg azt hitte, hogy csak megszédült, és mert legurított a kimosott gatyára egy fél üveg vodkát, másnap sem aggódott, amikor a szomszéd kerítést nézve megint kezdődött a pipiskedés. Aztán szétrángatta a fóliasátrat, kidobta a szelektívbe, Robinak azt mondta a kerület nem engedi a veteményest, ez egy villanegyed. Ezzel le is tudta az ügyet, gondolta. De a pipiskedés csak nem maradt abba. Aztán jöttek az anyák, az autószerelő, az orvos, a csapágygolyók. A pszichiátert kihagyta.

Azon a nyáron sokat úszott a késő délutáni Balatonban, legtöbbször csukott szemmel, vagy épp, hogy kihunyorogva a pillái között. Azt képzelete egyedül van, egy másik bolygón, ahol csak egy-két parányi trópusi sziget pöttyözi a higanyszerű, sűrű vizű óceánt. A Balaton meleg türkizének fémes lila fénye megnyugtatta. Előfordult, hogy másfél órát is bent volt. Kimenni a partra is csak nagyon lassan tudott utána, hosszú percekig kapaszkodott a lépcsőknél a fémkorlátba, mert úszás után a pipiskedés mindig menetrendszerűen jött. Amit csinált, pontosabban, ami történt vele, azt egy csíkos törülközőbe csavart totyogó nevezte először nevén, ujjal mutogatva rá, hogy Anyuka mit csinál a néni, miért pipiskedik? Visszasétált a lépcsőig, bokáig a vízbe, ahol nem látszott annyira, hogy lábujjhegyre áll, mintha valami húzná fölfelé, mintha kikapcsolták volna a gravitációs erőteret körülötte, és mindjárt, mindjárt felhúzná valami határozott vákuum a sztratoszférába.

Robi az egészből szinte semmit nem vett észre, a balatoni ház konyhájában egyszer ugyan főzés közben megkérdezte, hogy ezek valami új vádlierősítő gyakorlatok-e, de a válaszra valójában nem is volt kíváncsi, így az sem tűnt fel neki, hogy elmaradt.

Nyár végére Anita tudomásul vette, hogy együtt kell élnie a pipiskedéssel, és mintha mi sem történt volna, berendezte hétköznapjait és ünnepeit csapágygolyókkal. A helyzet idővel kissé romlott. Augusztus elején selyempapírba csomagolta a százéves vasalót és mégiscsak berakta a táskájába. Így, a vaslóval stabilizálva érkezett a pékségbe is, óvatosan egyensúlyozva körömcipőjével a macskaköveken -  úgy tapasztalta, tűsarkúban kevésbé feltűnő, hogy időnként elemelkedik a sarka. Épp egy élménybeszámoló közben érkezett, de amint belépett rögtön elhallgattak. Három éhes szempár szegeződött rá, az egyik némi szánalommal, a másik kárörvendve, a harmadig egyszerűen csak izgatottan várt. Hiába, Anita nem szólalt meg.

-    Robi?

-    Mesélj már!

-    Tényleg a szomszéd kislány?

-    De hát hány éves az egyáltalán?

-    Tipikus. Én mondtam a férjemnek, ha valaha eszébe jutna valami kis cirmossal összefeküdni, hát abban nem lesz köszönet. Én meghúzom a kocsiját, elmondom az anyjának, hogy verte át a saját testvéreit, a kutyáról nem is beszélve.

Anita egyre halkabban hallotta a lendületes monológot. Nem is ült le az asztalhoz. A nagy franciaablakhoz sétált, kinyitotta, szélesre tárta, lerúgta a tűsarkúját. Meztelen talpai épp, hogy érintették a viaszolt tölgyfapadlót, elrugaszkodott, és kirepült. Alkonyatkor Szigligetnél látták, az aranyhídon szaladt, szembe a nappal, és kacagott.