A hegy

A hegynek legendája van. Egy vén sárkányról szól, minden tűzhüllők közül a leghatalmasabbról. Az állat a Pannon-tenger után maradt mocsárban rakott fészket - így a monda – ott kószált vízben, szárazon. Felleget kergetett, szíjat hasított az égből mikor haragos kedve támadt. Időnként felperzselt itt-ott csordában legelő állatokat, vagy azokra vadászó embereket, puszta nemtördődömségből. Legnagyobb bűne falánksága volt, vesztét is mohósága okozta. Egy fényes jókedvében húsos angyaltrombitával, szőrcsillámos foltos bürökkel és óriás dajkapókkal lakott jól. Mérgeik szétáradtak belsejében és tudatát bomlásig marták. Röptéből a lápba zuhant, többé fel sem ébredt. Öntudatlanul hever ott azóta is. A mocsár kiszáradt, a víz elfolyt. A sárkány hátán megkövesedtek a pikkelyek. Orrlyukaiból időnként füstöt eregetett kábulatában is, így a pórusaiban megtelepedő lények, a hámrétegeibe gyökerező növények vagy a bőrének egyre keményebb szarulemezeit feltörő emberek mindmáig abban a hitben élősködnek rajta, hogy nyugvó, kisült vulkáni maradványon élnek. Addíg, amíg. Jövendölés is van róla, hogy ne lenne? Úgy szól, hogy jön majd  egy lény, szívében a tűzhüllők őslángjával, feléleszti a mélyben szuszogó parazsat, a sárkány felébred, leveti hátáról a rajta élősködőket, és lobogó lángba borítja a vidéket.

Azon a késő nyári hajnalon láttam meg először a hegyet. Olyannak láttam akkor előszőr, ahogy az enyém akart lenni, amilyennek azóta mindig mutatja magát nekem. A falut körülötte még mindig alig ismerem, pedig a hegyet már jól. A két világ, mindenféle erőltetések eredményeként lassan valahogy találkozik is. Eggyé nem lesznek, bár talán soha nem is tartoztak össze. Ez a történet most a hegyről szól, és az első valódi találkozásunkról. 

Jártam már ott, évekkel azelőtt napokat töltöttem Anasztáznál, nagy társasággal. Bárányfelhős vidám nappalok, tücsökciripeléstől hangos alkonyatokból kibomló hosszú esték voltak. Egy ilyen éjszakán mesélte el a fontoskódó, de jó humorú irodalomtörténész a hegy legendáját. Azóta, valahányszor feltűnt a látóhatáron, Zalából, átutazóban, vagy a déli partról – minden irányból álmában összekuporodott sárkánynak láttam. Anasztáz pincéjéhez kulcsom volt, ahogy sokaknak ismerősei közül, igazából bárkinek, aki tudta, hogy a lábtörlő alatt keresse és otthagyott neki egy üveg bort a vendéglátásért cserébe. Anasztáz ezt a szabályt szigorúan betartatta. A hegy – azt is akkor vettem észre, hogy így hívják a betelepülők: a hegy.  A szomszédos tanúhegyeket mind a nevükön szólítják a rajtuk élők. Hétvégén a Csobáncon akkor? Badacsonyon találkozunk. Ti hol vagytok a Gulácson? De a Szent György-hegy, ez a többi kihűlt tűzhányó között egykedvűen gubbasztó vulkanikus domb, nemesen a hegy-re rövidült. Mikor lesztek a hegyen? Milyen az idő a hegyen? Akárhogy feszülnek, szépülnek a többiek, gyúrják a panorámát, mágnesezik magukhoz a siklóernyőket, „a hegy” ezen a vidéken a Szent György-hegy.

Akkor, azon a még harmatos-felleges hajnalon is ott kuporodott a tájban évmilliók párnáján, öntudatlan ernyedtségét kőbe merevítette az idő. Úgy emelkedett ki a ködtengerből, úgy pöffeszkedett a párán, hogy szinte vártuk: megmozdul, felemelkedik, lerázza magáról a fákat, cserjéket, pincéket, szőlőt, fúj kettőt, és besétál úszni egyet a Balatonba.

Botika vezetett, lassan mentünk, lehúzott ablakokkal, jól esett a kintről bevágó hideg. Tisztes távolban volt még a hegy, Botika előbb csak lassított, hogy nézze, aztán megállt. Kiszálltunk mindhárman, rágyújtottunk, és csendben néztük lassan kivilágosodó szikláit. 

Ni! – mondta Hajni, a hegy felé mutatva. 

A bazaltorgonák alá beszorult valami páragomolyag. Fehér pamacs, aztán lila ahogy a szél tovább görgette a fénybe. Játszott vele. 

Hogy a legszebb vidék lenne, ahogy Eötvös írja, azt a révületet addig a hajnalig sosem éreztem, bármikor, bárhonnan ereszkedtem bele ebbe a tájba. Kárpátokon nevelkedett arányérzékem folyton úgy érezte, be akarják csapni. Mintha a színpadon a naiva tragika akarna lenni, magyaráztam Hajnalkának, hogy értse, ő bólogatott, de nem értette. Olyan ez a táj, mint egy túlzásba vitt díszlet, érted, minden túl szép, túl kerek, túl kellemes, semmi dráma, igen a bazaltorgonák, de mégsincs ereje az egésznek, folytattam, a tanuhegyek görbületei túl mesébe illők, a szőlősorok túl rendezettek, a pincék túl barátságosak. Mint egy képeslapon, amin mindent kicsit szebbre retusáltak. Így folytattam, aztán elhallgattam, mert totális hülyeségnek tűnt mégis az egész akkor ott, a hegyet nézve. Szerintem szerethető ez a félreértés, van bája annak is, ha valami úgy létezik a világban, hogy annak a közepén van – válaszolta Hajnalka. Botika csak beült és beindította a kocsit, így mondta, hogy elég ebből.

Ahogy beértünk Kisapátiba, eszembe jutott, hogy a temetőnél, a háromfelé ágazó földútnál kell jobbra indulni Anasztáz házához – vagy talán mégis a középsőn? A focipálya és a temető hamar meglett. A falu még aludt, csak néhány ablakban pislákolt fény. A buszmegállóban egy férfi összekuporodva feküdt a székeken, mellette sörösüvegek, kicsit arrébb egy másik, fűkaszával az oldalán a hajnali járatra várt. A pékségben égett a villany, és olvadt vajszag lengte körül. Éhesek lettünk, de még nem voltak nyitva. Merre? Kérdezte Botika, és ahogy mutattam, hogy erre, indult is az elenkező irányban, ismert, soha sehova nem találok vissza. Fáradtak voltunk, a hajnal csak véletlenül alakult ilyen kirándulósra, nem így terveztük. Valami jazzfesztiválra mentünk Hajnalkáért , hogy majd hazavigyük.  Jó ideig vártuk rá, aztán meguntuk a kisujjeltartva emelgetett rozéfröccs-erdőt, és a sarkunkra álltunk, hogy most aztán induljunk. Hajnalka erősködött, hogy menjünk Füredre, aztán aludjunk Anasztáznál a hegyen. Hozzá mindig lehet menni, tudtuk, legfejebb hálózsákban alszunk a földön.  Füreden a Cocomóban egy időre felvillant a lehetőség, hogy a kikötőben éjszakázhatunk, valami hajón, mert a bárpultnál összefutottunk Bercivel, aki csoporttársam volt a jogon, és a viszontlátás örömére felajánlotta, hogy alhatunk a vitorlásukon. Három felessel később sírva bevallotta, hogy mégsem meri elhozni a kulcsot a villájukból, mert hátha anyukája felébred, mérges lesz és összeszidja. Ekkor majdnem megsajnáltuk Bercit, legalábbis Hajnalka mindenképpen, de Botika figyelmeztette, hogy aranyifjakból volt már egy életre elég a jazzfesztiválon, és hasznosabb lenne kitalálni, hol alszunk. Maradt Anasztáz pincéje, mondtam, hát messze van, de mégiscsak közelebb, mint Pest. Mindegy, bólintottak. 

Így indultunk el, sötétben, és értünk oda hajnalhasadásra a hegy alá. A sötétségből a világosságba megyünk, ember, látod? – hajtogatta Botika, olyan hangsúllyal, hogy nem volt mit vele vitatkozni. Hallgattunk. A temetőnél már felszállt a köd. Szinte elindultunk gyalog, aztán győzött a fáradtság és visszaültünk az autóba. Körülöttünk egyre hangosabb lett a világ, a hajnal zajai elhaltak, virradt. Felébredtek a madarak, ciripelni kezdtek a tücskök, döngeni a poszméhek. Azon a nyáron hetekig nem esett, aztán három napos vihar itatta meg a környéket, a kiszáradt föld vedelt, de mégsem bírta lenyelni mind a vizet. A helyenként kőfalakkal szegélyezett keskeny hegyi utakat kimosta a patakként lefolyó víz, árkokat nyitott, a köveket beborította a sár. Meredeken, orgona – és vadrózsabokrok között erőlködött Botika régi Saabja. Hajnalka elaludt a hátsó ülésen, én félpercenként sóhajtoztam, hogy álljunk meg, Botika gépiesen vágta rá, hogy itt nem tud, visszacsúszunk. Az erőlködésnek az lett a vége, hogy valahol a hegy dereka környékén be is zuttyantunk az árokba, egy szőlőnél majdnem a cölöpökig csúsztunk. Az autó két kereke még a saras úton, a másik kettő a füves sárban.  

Hajnalka is felébredt, egy ideig mindhárman tanácstalanul néztük egymást, hogy fel, vagy le? Az út mellett szederindák, borostyán, vadrózsa- és mogyoróbokor kapaszkodtak egymásba és a sziklába, kő és növény összefonódtak a betolakodó ember ellen. A nyár utolsó nagy erőlködésével habzsolta a növényzet a teret, el akart foglalni minden négyzetcentimétert. Átgázoltunk egy cickafark-és csalántengeren a mogyorókig, szedtünk két sapkányit, és egy lakatlan pince nyersbeton teraszára heveredtünk. Már kezdte felmelegíteni a nap. Kővel törtük a mogyorót, mint gyerekkorunkban, aztán Botika egy mandulafát talált, én almát a szomszéd kertben, körtét, Hajnalka fügét is. Ettünk. Hajnalka körbejárta a pincét, mögötte üres büféskocsit talált, oldalán táblával: Palacsinta 1000,- Málnaszörp, - 500, Fröccs 500,-.

– Ezek itt miért nem szeretik?  – kérdezte Botika, fejcsóválva, miközben még majszolt.

– Hogyne szeretnék – mondtam –, hát tudod te mennyibe kerül két faluval odébb a piacon a füge? Vagy a mandula? 

– Nem hiszem, né, itt van minden, csak le kell szedni. 

– Biztos van, hogy leszedik – így Hajnalka.

A nap egyre melegebben sütött, de mozgott a levegő, a beton jó langyos lett, a pince félárnyékot vetett ránk. Körülöttünk zümmögtek a méhek, dongók, valahonnan távolról kutyaugatás hallatszott. Belaludtunk a reggelbe.

Fűkasza hangjára ébredtünk, ott berregett valahol, nem messze felettünk a legközelebbi, de valahonnan lentről kontrázott több is. 

– Hátha ki tud húzni, menjünk – Botika ezzel meg is indult tovább, felfelé. Vagy fél kilométert kaptatunk a meredeken, kimelegedtünk, lihegtünk, amikor megláttuk a fűkaszálót. Péter,  nyugdíjas katonatiszt –  mint utóbb kiderült –  gumicsizmában, necc majóban és egy fecskében kaszált. A fű ha fél centi magas volt a szőlőben. Az ablakban a telefonról szólt valami zene, de alig hallottuk, Péter viszont, fején hangvédővel minket nem hallottt, hiába Jó napotoztunk. Ugrálni és integetni kezdtünk. Amikor végre észrevett, sajnálkozva mondta, hogy ő a kicsi autójával nem tud kihúzni, de a bazaltorgonák alatt keressük meg a remetét, nem tudjuk eltéveszteni: jobbra aztán megint jobbra, ház, mellette egy kápolna a tisztáson. Neki van egy régi Nivá-ja, majd azzal húzzuk ki a kocsit. Péter behívott egy kávéra, és Botika pusztán barátkozásból megkérdezte tőle, miért kaszálja a földből alig kilátszó füvet? Megnyugtat, felelte. 

–  Nagyon szeretem ezt a szőlőt, itt vagyok, ha kell, ha nem. Az asszony haragszik is érte, de mit csináljak, ha egyszer itt tudok megnyugodni. – Botika lelkesen bólogatott, hogy teljesen megérti.

Aztán mégis el tudtuk téveszteni, de bő fél óra kóválygás után meglett a remete és Hajnalka szájából nagy meglepetéssel szaladt ki, ahogy meglátta, hogy ni, egy pópa!

A kápolna ortodox kereszttel a tetején, szépen rendben tartott sövény mögött csillogtatta bádogosapkáját. Mellette kőház, előtte hosszú szakállú ortodox szerzetes, szemben a fatárolónál ügyesen  a Lada Niva. Anasztáz beszélt egyszer a remetéről. Kicsit zavarosan emlékeztem is: volt valamikor a hetvenes, vagy nyolcvanas években Budapesten egy kereső ortodox közösség, akik közül páran családostól ideköltöztek, és a pópa kapott egy lepusztult présházat. Közadakozás, ahogy ez szokásban volt. Így építette fel a kápolnát, és lassan a házát is a kőfaragó remete. Mozdulatai lassúak voltak, megfontoltak, elmélyülten tett-vett a ház körül.  Hajnalka volt a legbátrabb, ő köszönt oda lendületesen, és pár perc alatt össze is barátkozott Isten szelíd szolgájával, aki jámboran tűrte Hajnalka záporzó kérdéseit. Leültetett, almával kínált és miután kiderült, Svájcban élt sokáig egy monostorban, ott tanult meg követ faragni is, Hajnalkával átváltottak franciára, a frankofónok engem mindig lenyűgöző boldog egymásratalálásával. A Nivát szívesen kölcsönadja, de vezetni nem tud, vetette közbe szemfülesen, mikor Hajnalka éppen levegőt vett volna. 

Botika a helyzetet felmérve rögtön be is ült az autóba, és már indította is. Legurultunk, a Saabot valahogy utánakötöttük, Botika nyomta a Niva gázpedálját ahogy lehetett, én a másik autót kormányoztam, Hajnalka mellettünk ugrált és hadonászott, mutatta, merre tekerjem a kormányt, teljesen feleslegesen. Rettegtem és alig mertem kilesni hunyorgó szemeimen, Botika utána meg is jegyezte, hogy csukott szemmel még senkit nem látott vezetni. 

Mindhárman Erdélyben nőtünk fel, voltak élményeink a román ortodox templomokról, és szó mi szó feszengve mentünk be a félig kifestett kápolnába, ahova az atya beinvitált amikor visszavittük a Nivát. A monoton olvasás és imádság valahová az álom szélére sodort mindannyiunkat percek alatt, pedig nem ültünk, a karfás állópadokban támaszkodtunk. Hűvös félhomály volt, pislákoló gyertyák, tömjén, a kupola freskójának félkész ikonaracai elnéző tekintettel nyugtázták, hogy bár bűnös lelkek vagyunk, de iparkodunk menteni a menthetőt. A liturgia után tízórait is kaptunk, és útbaigazítást, hogy merre egyszerűbb lemenni a hegyről, aztán arra is, merre van Anasztáz. Őt választottuk.

Anasztáz háza Hegymagas felé menet útközben az erdőben, egy kertnek nevezett liget közepén épült pince. A tornácról a fák fölött a Balatont is látni. A kaput nem lehetett becsukni. Hatalmas diófa és omladozó kőfal jelzett valamiféle telekhatárt a fák között, de az erdő már kezdte lebontani az emberi rendet. Borostyán futott fel a fákon, a vadszeder betört a tornácra, a kinti asztal és székek már letakarva várták az őszt. A kulcs meglett, kisepertük a légytetemeket a nyárikonyhából és az alacsony szobából, a napra terítettük a hálózsákjainkat, és Botika felszerelte a függőágyat. A pincében hűvös volt, kifújtuk magunkat, a kutat is megtaláltuk, akár meg is érkezhettünk volna, de kezdtünk éhesek lenni. A falu vagy az Orgonák, vitatkoztunk, hogy merre induljunk.

Hajnalka a bazaltorgonák tetejére akart felmászni, Botika boltba akart menni, én mindenekelőtt egy rendes kávéra vágytam, tudtam, hogy a péknél van a faluban. Divatos kézműves pékség, franciás design, rilette, galette, croissant, jó kávé. Így hát Botikával lementünk, a kis Coop-ban vettünk kolbászt, csípős paprikát, cigit és tejet. A pékségben kávét és kakaós csigát, ez elég lassan ment, és amíg én sorban álltam a már tűző napon, Botika megette a fél kolbászt és elszívott egy cigit a művelődési ház lépcsőjén, a focipálya mögött, mert ott volt árnyék. Akkor jutott eszünkbe, hogy Hajnalkának is vinnünk kellene valamit, amikor már mindent megettünk, megittunk és Hajnalka is küldött egy GPS pontot, azzal, hogy gyertek, emberek, el se hiszitek mi van itt!                                                                                                                      A hegy lábánál egy árnyas kerben reggelizett, népes társaságban.  Képzeljétek – mondta – végül lesétáltam a szőlők között és annál a nagy építkezésnél,  - a Hit Gyülekezete épít nyári táboroztatóhelyet a Diska majornál – szólt közbe magyarázólag valaki, dehogy, konferenciaközpont lesz – vitatkozott egy másik, mindegy betonoznak, és reflektorok vannak, kisütik a szememet, - még a Csobáncról is látszik vetette közbe a házigazda, de Hajnalka visszarabolta a szót: szóval ott találkoztam Lénával és Sárival, ők hoztak ide. Léna fekete melltartót viselt, farmer rövidnadrággal, hatalmas öntudatot és Sárit, kiegészítőnek. Joghallgató, súgta oda Hajnalka. Sárinak a tekintetéből is látszott, hogy földre szállt angyal, de fogalma sincs róla, milyen ragyogó nő lehetne belőle. Ők is hegyiek magyarázta a házigazda, akiben felismertem az irodalomtörténészt, akivel még Anasztáznál találkoztam évekkel azelőtt, aki mindet tud a környékről, és a világon mindent listázott. A kortárs íróktól a kihalófében lévő őshonos gyomig, kicsit abban reménykedve, hogy a világ nem változott még akkorát, hogy a listázások ne jelentsenek már visszavonhatatlanul semmit. A ki fontosabb, ki volt itt előbb, kié a hegy versenyt Ervin szerint érezhetően a hetvenes évek környékén érkező, a városból kimenekülő értelmiség nyerte, utánuk következtek az ő ismerőseik, majd a hegyi borászok közül a progresszívek, akik szintén mind Budapestről, vagy külföldről érkeztek, bár itt azért már némi feszültség érzékelhető volt a csoportdinamikában. Aztán voltak olyanok, akiket megtűrtek, és akik őket megtűrték, tudomásul véve egymás létezését. Persze voltak teljesen elutasított zárványban élők is, és kezdtek kirajzolódni a világnézeti törésvonalak is. És a falu, kérdeztük? Igen, a falu más világ, bólogattak, - de a  falunapra mi is elmegyünk, és szervezünk közös főzéseket - mondta Sári, lelkesen, és neki el is hittük. Hajnalka mesélni kezdte hajnali kalandunkat, persze, az atya, bólogattak. Ekkor kezdtünk el lazafröccsözni, hogy elteljen a délelőtt. Allegra, egy fiatal görög borászlány, aki Anasztáztól nem messze lakott, Botikát győzködte, hogy mindenképpen menjen el este a helyi nemzetközi művészeti fesztivál megnyitójára. Fent a Jégbarlangtól nem messze, egy beomlott pincében lesz. A nyitóesemény egy különleges vacsora, ha van kedvünk, csatlakozzunk, suttogta Allegra félig csukott pillái alól, majd sajnálkozva hozzátette, hogy a szeánsz első fél órája után a férfiaknak távozniuk kell. Botika érdeklődését ezzel sem tudta felcsigázni, őt ugyanis Ervin nyűgözte le. A házigazda a Diska major múltjáról, az ott szolgáló Répa Roziról mesélt, aki a híres betyár Sobri Jóska szeretője volt, aztán arról, hogy a turistaház a Trianon után épült első ilyen épület a Balaton-felvidéken, és hogy a hetvenes években egy ideig csak a munkásőrség használhatta, végül arról, hogy a bazaltorgonákat környező tisztásokon néhány évtizeddel ezelőttig szürkemarhákat legeltettek. Nekem a kedvenc, a legkedvencebb filmem a Ház a sziklák alatt, Bara Margittal, ismered? – ült le ezzel Hajnalka Ervin mellé megakasztva a helytörténeti előadást. Ervin hirtelen váltott, hogyasztmonjda a bazaltorgonák fallikus szimbólumok, a Jégverem értelemszerűen női, vaginális szimbólum –  az értelemszerűt megkérdőjeleztem, de ügyet se vetettek rám. A Jégverem, ami úgy keletkezett, hogy a bazaltorgonák leomlottak. Már a 17. században vajat és bort hűtöttek itt, és feljegyezték, hogy a kövek között jeges szél fúj, emiatt Sárkányliknak is hívák, mert a hideg  a szörny mérges lehelete lenne a barlangban. Hogy miért egy tűzokádó fúj metsző hideget, erről nem szól a legenda, Hajnalka ne kötekedjék. A mai napig vannak, akik esküsznek arra, hogy az ottani női energiák mindent megjavítanak. Például egy félbolond csaj, ott lakik nem messze, és mindig egy játékzongorát húz maga után, na ő két hónappal a férje halála után terhes lett a helyi Tarzantól, pedig nyilván nem akarta olyan gyorsan azért. Hajnalka csillogó szemmel bólogatott, hogy mindenképpen meg szeretné nézni a barlangot, de Botika visszaforszírozta a témát a szürkemarhákra és a pillanat elillant. A hirtelen beállt csenben búcsúztunk és visszasétáltunk Anasztázhoz, akit ott találtunk a tornácon. Egy nagy gesztusokkal magyarázó nővel fröccsöztek, az asztalon almás rétes. Hogy az emberek arca, tartása rendes körülmények között ahhoz a tájhoz idomul, ahol az életüket leélik, nézze meg Éva édes, ott vannak a dombok ívei a ráncaikban, az átvonuló felhők a tekintetükben, a folyók sodrása a mosolyukban –  így Anasztáz. Rendes körülménynek pedig az számít, ha egy ember ott élheti le az életét, ahol született, nem űzi el onnan sem háború, sem nyomor, sem a vére, sem a szelleme. Baromság, mondta Éva, Anasztáz te nagyjából tíz perce laksz itt ebben a pincében, mégis olyan a fejed, mint ez a hegy, függőlegesen gyűrődik, akár az orgonák, nézz már tükörbe. Vagy nézd meg Sándort, itt született, itt fuvaroz mióta az eszét tudja, hordja a lajtoskocsival a vizet neked, meg nekem, aztán úgy néz ki mint egy oroszlán, egy szelíd oroszlán. Pont mint Jókai. Ti meg egyetek ebből a rétesből, ez a specialitásom, de csak akkor tudom ilyenre sütni, ha kapok mirelit réteslapot és van alma. Máskor nem. -  Éva filmrendező,  - mutatta be ekkor a nőt Anasztáz.  - Interjút készít velem. - Interjúzik veled a rosseb, csak a szivattyúért jöttem. Leültünk rétesezni Évával és Anasztázzal, Konrádról és a napfogyatkozásról beszélgettünk, politizáltunk, aztán az oroszlános kút vizéről, a Csobáncon termő naspolyákról és az oda költözött dánokról esett szó. Szép lassú délután volt arany fényekben repkedő bogarakkal, függőágyban szendergéssel, ragadós kezektől összemaszatolt csiszolt poharakkal, talán egy kicsit énekeltünk is.                                                                                                                                                                                                                                       A megnyitóra gyalog indultunk. Alkonyodott. Fűkaszák, traktorok, kitartó kabócák zúgtak, a Diska major reflektorai világították meg Tapolca felé az eget. Kóbor kismacskák szegődtek nyomunkba, Hajnalka az egyik pince sövénynek ültetett díszbabérjából dicsőségkoszorút font Anasztáznak és magának, Botika sétabotot faragott egy elhullott tölgyágból, így érkeztünk a megnyitóra. Úgy ötvenen ha ácsoroghattak a valamikori pince romja körül. Sára, egy levelekkel, indákkal teletűzdelt zöld ruhában némán intett, hogy az erdős részen át kerüljünk, és maradjunk csöndben.

Az eseményt egy viaszból gyúrt egészen visszataszítóra olvadt installáció jelezte. A fák között  vékony kötelekből csomózott, font levelek, ágak lógtak itt-ott, átrajzolva a növények keretezte teret, és valami egészen megmagyarázhatatlan módon új struktúrát teremtve otthonosabbá tették a ligetet.

Leültem, megvártam, amíg a többiek elmennek, míg csak a hangjukat hallom a fák mögül. Csak néztem a szürkületet, valószínűtlenül oldódott benne a tér, engem pedig bebugyolált. Beköltöztem a hegybe. 

Felfelé indultam onnan, a bazaltorgonák tetejére. Mire felértem a nap már szinte lebukott a Balaton mögött, a víz előtt magasodó Badacsony, mint egy zátonyra futott rozsdás uszály, komoran jövendölte a telet. Elfeküdtem a turistáknak kitett asztalok egyikén és a horizontot bámultam. A települések pontszerű fényei morzézva üzenték, hogy a világ még létezik, nem oldódott fel ebben a késő nyári színorgiában, nem emésztette fel valami csillagközi ősrobbanás, még itt vannak, még itt élnek körülöttem más hangyányi lények, olyanok mint én, szaladnak százfelé, és a sötétségben mégis ahogy tudnak, megpihennek. Fiatalok érkeztek, vagy öten kamaszok, egyikük telefonjából angol rap üvöltött, leültek, söröket nyitottak. Kiűzettem. Anasztáz háza felé indultam, nem volt már kedvem a megnyitóhoz.

Anasztázt ugyanúgy találtam a tornácon, mint délután, csak rétes nem volt már, helyette a szomszéd bora, és a szomszéd borász bora az asztalon. A szomszéd bora azért, mert a szomszédé, és meg kell kóstolni, a szomszéd borász biodinamikus bora azért, mert jó, Anasztáz szerette, és időnként, ha éppen ki tudta fizetni, szívesen itta. Éva fröccsnek itta azt is: "Én a Don Perignont is annak iszom, angyalom, a szódát szeretem az egészben, csak annak sajnos nincs semmi íze." Halkan és keveset beszéltünk a sötétben, bámultuk a kertbe benéző őzeket, hallgattuk a távolabbi kőfal tövében, sárban dagonyázó vaddisznókat. Csak a rovarriasztó világított, Anasztáz csak akkor gyújtott gyertyát amikor Hajnalkáék éjfél körül visszaértek. Botika a fejét csóválva csak annyit mondott, hogy ezek itt nem teljesen normálisak, az egyszer fix, ő ezt otthon el se meséli, mert úgyse hinnék. Ezzel nekiállt tüzet rakni, hogy szalonnát süssön Hajnalka javaslatára.

–  Mi volt?  – Kérdezte Éva, miközben rágyújtott – lett sperma? 

– Engem, hála a magasságos, jóságos istennek, elküldtek, de el is jöttem volna, mit jöttem, szaladtam volna. Volt ott egy copfos nő, aki mindenkit megölelgetett azzal, hogy te nagy művész vagy, zenéljünk együtt, de ezt németül, hogy Künstler, én mondtam neki, hogy én nem künstler vagyok, hanem informatikus, de csak nem hagyta. Kérdeztem, hogy zenész-e, azt mondta künstler, de nem zenész, én meg engedjem el magam, legyek laza. Aztán elkezdett valami fazekakból, meg létrából, meg gereblyéből, meg mit tudom én még miből összetákolt aparátust így ütni, ritmusra, így né, úgy szólt mint az istenverés, majdnem megsüketültem, és még oda is akart rángatni, hogy huzogassak valami botot a gereblyefokon, de akkor már mondtam, hogy meg ne haragudjon, de én mindenféle balfaszságra, még hétvégén se érek rá. 

– Botika csak duzzog, mert volt ott egy másik copfos is, a faluból, aki nagyon tetszett neki. Meg akarta szakérteni. – ez már Hajnalka volt, aki közben nekiállt tüzet rakni, hogy szalonnát süssön. –  Egyébként felszabadító volt, csodálatosan mély női energiák áramlottak. Egy ilyen vastag ajkú, hihetetlen rosszkedvű cirmos, aki állítólag már évek óta itt depresszióskodik a faluban, egyébként meg tudományos nemtudommi, ő például még ilyen nagyon rosszkedvűen is valahogy felszabadult volt, érted? 

– Késő van ehhez kicsit édes Hajnalkám, nem? – Anasztáz már ásítozott. 

– És lett sperma? – Éva a következőre gyújtott. 

– Hát, lett is, meg nem is. A vacsora az valami fantasztikus volt, – itt Anasztáz azt vetette közbe, hogy azért éhes maradtál édes Hajnalkám, Éva pedig azt, hogy a spermát mondd angyalom, a dramaturgia nem játék – egy hatalmas asztal leterítve csipkékkel és mindenféle nagy abroszokkal, gyertyák és fáklyák világítottak csak, a kőfalon, a kövek közé is mécsesek voltak rakva, értitek, és minden étel vörös. Alma, piros rizs, vörösbor, cseresznye, eper, piros zselés zöldségek.

– Aszpik, angyalom, aszpik. - mondta Éva. 

– Igen, piros aszpik, és ott volt egy asszisztensnő, aki vett vért tőlünk.

– Nem csoda, hogy éhes vagy édes Hajnalkám. Hajnalka csak legyintett Anasztázra.

– Vett vért, és akkor utána azt betették egy ilyen szerkezetbe.

– Te hagytad, hogy megszúrjanak itt a sötétségben, idegenek, a fabudi mögött? 

– Botika, a fabudi, az azért messzebb volt. Szóval betették a vért egy ilyen szerkezetbe, azon végigfolyatták, megcsavarták, vagy centrifugálták, mit tudom én, és akkor fehér izé lett belőle. Ezt amúgy Bostonban is fix így csinálta Ágnes, neki ez a leghíresebb perfomansza, Botika tanulj te is valamit, megnézheted fent van a youtube-on. 

– Künstlerin. – bólogatott Botika – Na jól van akkor.

– Hát akkor végül is nem lett -  sóhajtott Éva -  de neked van érzéked a dramaturgiához. Adsz nekem is egy szalonnát az égettebbek közül, angyalom?

Mire felkeltem Botika már gyújtóst aprított a kert végében, Hajnalka a függőágyban énekelt, Anasztáz tojást sütött, és nem sokkal később Éva is visszajött, friss almásrétessel. Szőlőt is hozott, csemegét, és mondta, hogy maradjunk, a szomszédjában az egykori vízilabdázó olimpiai bajnoknál szüret lesz, ha van kedvünk, segíthetünk, elkel a plusz kéz.  Hajnalka szabadkozott, hogy ő próbál délután, én is indultam volna, de mielőtt elköszöntünk, megkérdeztem Anasztázt:

– Te, nem tudsz itt valami kis eladó romos pincét?

Röhögni kezdett, kifejezetten röhögni. 

– Most mi van?  – értetlenkedtem.

– Mindenki megkérdezi. Alig van kivétel. Aki ide jön, megkérdezi. Ha nem elsőre, akkor másodikra. Ilyen a hegy. Mindegy, hogy te a kaktuszokat szereted, az ókori görög irodalmat, a kortárs építészetet vagy a hőscincéreket. Az emberek itt látják megvalósulni saját idilljüket. A saját ideális világukat. Mit gondolsz, én mit keresek itt?

– Nem tudom. Neked milyen az ideális világod?

– Ilyen. Hogy Éva átjön, hogy a vízilabdázó kihúz a sárból, hogy jössz ma te, holnap más, hogy itt van a kedvenc alkoholistám, vele szeretek a legjobban berúgni, hogy van bor is hozzá, hogy nem kell levágnom a füvet, ha nem akarom, hogy már lent a faluban se érdekel senkit, hogy  házikabátban járok a pékhez. Na de, ne vegyél pincét, úgyse tudod kifizetni.

– Ez is igaz.

– Ezt megkapod. Egy időre. Télen elmegyek egy évre kutatni, addig használd. Csak a kulcsot hagyd mindig a lábtörlő alatt. Tudod, a többieknek. Aki pedig nem hoz bort, az nem jöhet többet.

Útközben még levittük a szemetet a kukaudvarba a faluba. Hajnalka észrevette a művelődési ház mögött tegnap esti legújabb legjobb barátait, akik éppen valami hatalmas deszkákat fűrészeltek és festettek. A kisboltban tudtuk meg, hogy a hegylakók és a falubeliek közösen, építészhallgatókkal kalákában szabadtéri pihenőt építenekk. Hajnalka kipattant az autóból és rohant festeni. Botikával néztünk utána, aztán megtámasztottuk az autót és rágyújtottunk a kisboltos műanyag poharas presszó mellé.

– Te, miért hozza ide mindenki magával a városát? Nem onnan akarnak eljönni? – kérdezte Botika.

– Nem tudják másképp.

– Ejsze lekopik idővel róluk. Nézd meg Anasztázt. Különben, ilyen hülye neve hogy lehet valakinek?

– Maradjunk? – már magam sem tudtam mit szeretnék.

– Nem az én helyem. Te maradsz. Aztán majd jövünk még mi is. Csak ide ne kövesedj nekem.

Egy asszony jött ki a művelődési házból, nézelődött kicsit, aztán odaült mellénk.

– Kéktúra? – kérdezte.

– Nem. Anasztáznál voltunk.

– Ja, az kicsit bolond, de nem baj.

– Szép itt.

– Szép, ugye? Járt már itt?   

– Most jöttem.