A kép illusztrációAna de Mendoza y de la Cerda – Éboli hercegnéje portréja. Ana de Mendoza Spanyolország egyik legismertebb nemesasszonya volt a 16. században. Gazdag és befolyásos családban született. 13 évesen férjhez adták Ruy Gómez de Silvához, II. Fülöp király bizalmasához, így ő lett Éboli hercegnéje.
Egyik szemére vak volt (valószínűleg egy baleset miatt), és szemkötőt viselt. Okos, művelt nő volt, és befolyását ne félt kihasználni, aktív szereplője volt a királyi udvar életének és politikájának.
Férje halála után egy ideig kolostorba vonult, ahol a kolostoralapító, későbbi Szent Terézzel, többször összetűzésbe keveredett. Miután visszatért az udvarba, Antonio Pérezzel, II. Fülöp titkárával keveredett viharos viszonyba, egy összeesküvésbe is belekeveredett, ezért II. Fülöp letartóztatta. Vagyonát elkobozták, gyermekeit elszakították tőle, őt pedig saját kastélyába zárták. Élete utolsó 13 évét házi őrizetben töltötte, ahol csak napi egy órára engedték ki egy erkélyre, amit ma is „Az óra erkélyének” neveznek („La Plaza de la Hora”).
1592-ben halt meg, magányosan. Több festmény, színdarab és film is feldolgozta az életét. Például Schiller „Don Carlos” című drámájában és Verdi azonos című operájában is megjelenik.A nádor asszonyai - részlet
1630. Gyulafehérvár
Amikor a fejedelemasszony először, még saját fogadótermében, udvarló asszonyai körében köszöntötte a brandenburgi követeket, arra kérte őket, tennének úgy, mintha velük érkezett volna Smokowska grófnő, mintha György Vilmos választófejedelem küldte volna a lengyel asszonyt, hogy özvegységében vigasza legyen. Hogy a lengyel grófnő mit keres Fehérvárban, a tanácsosok nem nagyon törődtek vele, s bár a kérést furcsállták, Blumenthal bárónő megnyugtatta őket, Smokowska asszonytól nem kell tartaniuk. Hogy Varsóból a grófnőnek el kellett jönnie, Katalin csak annyit mondott, s hogy ő, a kegyes fejedelemnő menedéket ad neki nyomorúságában, de az erdélyi gubernátor gyanakvó szolgái másként nem engednék, csak ha a fenséges választófejedelem akaratából jött. Báthory Anna a hutterita fajanszrakók szekerén, ahogy ment, úgy is jött, éjszaka, titokban. Olvadáskor, a melegedő napokkal.
Lin úrnője hajának festésével felhagyott az anabaptisták között, megkopott úgy is Báthory Anna vörössége, alatta gesztenyebarna hajába itt-ott már fehér szálak vegyültek. Smokowska grófnő ruháit kitömte rongyokkal, hogy vastagabbnak látsszék, német módra öltözött, nyakban magasan húzott ormótlan ingeket viselt redőzött gallérokkal, szoknyája fölött németes köntöst nehéz bársonyból, haját is úgy viselte, mint a berlini főasszonyok némelyike, nem magasan a homlokából kiborotválva, hanem középen elválasztva, saját göndörségét meghagyva, úgy tornyozta a fejére, és nyomta le főkötő helyett valami süvegfélével, ha a belső házakból kilépett. Arcára egy szépségflastromot is tapasztott, mintha valami régi betegség hegeit tüntetné el. Egyik szemét sötét bársonyból varrt fedőlappal takarta el, ami Itália szépasszonyai között akkoriban gyakran volt látható, mert szemükbe, hogy annak fehérje minél tisztább, vakítóbb, szembogaruk pedig minél sötétebb, fátyolosabb legyen, gyakran mérges főzeteket csepegtettek, némelykor szemük világával fizetve hiúságukért. Báthory Anna ilyen szemborítást viselt németes öltözetéhez, és az udvarló asszonyok házából csak egészen ritkán ment ki, akkor is sebesen igyekezve a fejedelemasszony belső termeibe. A frauzimmerek, udvarló leányok és más asszonynép házaiban evett, aludt, onnan kandikált ki az ablakból az udvarra, ahol a tavaszi nap a sarat szárította, aztán később oda menekült az ezerhatszázharmincas év nyarának hősége elől, mikor a gyulafehérvári palota mindhárom nagy udvarát vízzel locsolták a kútból, hogy a nagy porba ember és állat bele ne fulladjon.
A fejedelemasszony nem maradt meg Fehérvárban azon a tavaszon. Hogy szem előtt ne legyen, hogy a gubernátor elől elbujdokoljon, azt kívánta. Smokowska grófnő vele utazott, és ahol éppen Katalinnak főhadiszállása volt, ott vidította, vigasztalta.
Főként, mikor a fejedelemasszony Munkácsot próbálta Csáky István kezére átjátszani, s még inkább, amikor a szép udvaronc Magyarországra szaladt, mert a balul sikerült eset után a rendek Erdélyből kiutasították. A fejedelemasszonnyal és a követséggel megjárták a fürdőket, Kolozsvárt, Dévát, s végül Fogarasba mentek, Katalin legkedvesebb várába, erősségébe. Itt történt, hogy a fejedelemnő a sok aggodalomtól és utazástól annyira legyengült, hogy ismét váltóláz gyötörte, és elhatalmasodott rajta a félelem, hogy az őszt sem éri már meg. Május közepe felé járhatott, nem sokkal azután, hogy a német követek hazaindultak. Báthory Anna akkor már majdhogynem hetente vett levelet Esterházytól, aki a fejedelemasszonynak is írt némelykor. A nádor mind jobban sürgette, hogy szabadulnának már meg a gubernátor és a tanács béklyóitól. Hogy a kassai főkapitány, Nyáry István uram csapataival a határhoz ért, és ha Brandenburgi Katalin maga boldogulni nem tud, haddal jön Prépostváryt a trónra ültetni, a nádor azt is megírta, de csak Annának. Hogy a császár bizodalma és jóakarata elfordult a szép fejedelemnőtől.
Bolster, az újkeresztény kirurgus és a budai kajmakám titkos követe majdnem egyszerre ért Fogarasba, délután, a májusi esőben együtt léptettek be az öreg kapun, s mindkettő Smokowska grófnőt kereste a darabontkapitányon. Báthory Anna a fogarasi vár asszonyházában ült Grétával, a bárónővel, Linnel és még vagy két asszonnyal. A fejedelemasszony nyakbavalóját fűzték újra, míg a többiek kint a gyümölcsösben cseresznyét szedtek, amit a beteg Katalin olyan nagyon megkívánt. A nyakbavaló az elmúlt nap szakadt el, gazdája dühében eltépte, amikor Csáky levelét olvasta, akkor szakította le magáról. Az északi szárny első emeleti házában ült Báthory Anna a nagy csendben, egyiküknek sem volt szólni kedve. Az ablakból a havasokat nézte, a késői fényben szinte tündököltek a sziklaoldalak, selyemből sem lehetett volna fényesebb mintázatot szőni. A darabontok kapitánya az asszonyházakba vezető folyosóról a fűtőleányt beszalajtotta Smokowska grófnőért, hogy ketten is keresik, messziről jöttek, s az egyik az anabaptista fürdős, ki a fejedelemasszonyt gyógyítani jött. Indult azonnal, lesietett a csigalépcsőn az íves árkádos, patakkövekkel kirakott belső udvarba, siettében majdnem elcsúszott, egészen a kisebbik német konyháig szaladt. A sütőasszony a frissen sült cipóból kínálta a titkos követet, akit valami vándor mesternek gondoltak, s csókot kért cserébe. A német konyhán csak a fejedelemasszonynak és legbizalmasabb embereinek főztek, így volt a regula, de Báthory Anna más dolgába már rég nem ártotta magát. Albrecht kirurgus Kemény Jánossal diskurált, a fejedelemasszony titkárával. Kemény unalmas ifjú volt, Katalin úgy találta, s mindig azt panaszolta, ha csak egy kicsit több élet lenne benne, micsoda remek udvari embere lehetne, mert ésszel az Isten ugyan megáldotta, s termetével, vitézségével sincs baj. Báthory Anna tartott a fiatal titkártól, nem szeretette a halovány arcú férfiembert, Lin is úgy mondta, ennek a vágott barna szeméből soha nem lehet tudni, mire készül éppen, mit gondol, érez-e egyáltalán valamit. Még egy alak húzódott meg a doktor háta mögött. Egy asszony, olyan vékony, hogy szinte alig látszott, úgy állt ott, mint aki nem is akar a világon lenni. „Erzsébet. Hát eljött” – gondolta Báthory Anna. Keménynek odabiccentett, a kirurgust köszöntötte, és hívta, menjen vele. A Bolster mögött álló nőnek intett, hogy ott várja meg. Mire a kirurgussal az árkádokat elérték, már mindent, amit kellett, megbeszéltek.
– Hozzám hozta-e? Itt hagyja?
– Ha kegyelmed gondjára bízhatom, és jóakarattal lesz hozzá.
– S ha nem? Talán visszaviszi? – A hutterita nem felelt, Anna folytatta: – Bántották?
– Nem. Csak Johanna asszony akarta. Cserzőlével készült leönteni, de lefogták. Nem jöhet vissza Vincre. Csak az asszonyok tudják. Jákob testvér maradhat. Az asszonyok hallgatnak. A közösségért. Isten akarata, Isten próbája, így mondják. De Erzsébetet nem akarják ott látni többé.
Visszasétáltak a konyhához, a sütőasszony még mindig enyelgett, Kemény már odébbállt, Erzsébet a földet bámulta mozdulatlanul.
– Itt maradhatsz. – szólt neki Báthory Anna. – Mostantól mint nővérek többet nem szólhatunk, csak ha ketten vagyunk. A fejedelemasszonyt ápolod, azután majd meglátjuk.
Ahogy a hálóházhoz igyekeztek, Kemény János jött szembe a folyosón, és gyanakodva méregette hármukat.
– Valami ötvösmester keresi kegyelmedet, grófnő. Budáról jött, a karravalókat hozta a fejedelemasszonynak.
– Az árkádok alatt várjon meg – válaszolta Báthory Anna. – S kegyelmed, titkár uram, a tárházból valami aranyakat kihozzon a fejedelemasszonynak, ha a karravalókat meg akarná venni.
– Nem lehet. A diéta eldöntötte. Nem vehet ki aranyakat. Csak kancellár uram őkegyelme, ha papirost ír róla.
– Akkor eridjen kegyelmed, írjon a gubernátorának, vásárolhat-e magának az ország fejedelemasszonya két vékonyka karravalót. Vagy talán ezért is birtokot vár cserébe a kormányzó uram? Írhatja ezt is, nyugodt lélekkel. – A titkár rezzenéstelen arccal hajolt meg, és csak annyit mondott:
– Ahogy kegyelmed kívánja – ezzel elment.
A budai ötvösmester karravalókat nem hozott, hanem a budai kajmakám titkos üzenetét. Nem írásban, csak szóban, s csak akkor kezdett beszélni, amikor Báthory Anna a szultána pecsétes levelét megmutatta. A budai pasa levelet vett a fényes portáról, hogy csendben üzenje meg Báthory Anna őnagyságának, ki Smokowska grófnő név alatt a fejedelemasszony mellett van, hogy a németpártiak fondorlatait akadályozza meg, különben a török is sereget küld Erdélybe. A gubernátortól is szabadult volna már a fényességes szultán, Bethlen Gábor erélye az öccsében nincs meg, Erdélyben rendet tartani nem tud, kiviláglott már akkorra. A fejedelemasszony bábnak is törékeny, azt is látta a török.
Előbb Esterházy levele s most a porta üzenete. Báthory Anna úgy érezte, talán az idő, az óra, amit várt, mostanra eljött. Linhez sietett.
– A kajmakám üzent. A portáról jött szó. Nem kell nekik Katalin. Bethlen István uramat sem akarják. Hogy a nagyurak kit választanának, hamarnap az országgyűlésben ki kell tudni.
– Nem a gubernátort? Kit akkor? A fiát, az öregebbiket? A kis grófot, akit a rühes Bethlen Gábor fiaként tartott? Kit?
– Nem, azt se. Hanem annak a feleségit láttad-e Dévában? Nagy asszony lesz még abból.
– Kiből? Abból a kicsike babácskából? Ki még azt se tudja, szép-e? S aki alig szól napszámra?
– Tudja az. S én is a magam dolgát. Kegyelmed jól megjegyezze azt az asszonyt.
– Gyerek még az a Széchy Mária. Az anyját is ismerem, istenes asszony, mint a narancs, olyan savanyú! De most azt kell kitudni mielőbb, kit akarnak az urak fejedelmüknek.
1.
Túl volt már egy-két komolytalanabb kapcsolaton és egy hosszan tartó szeretői viszonyon, valamint egy méhnyakrákon, amit, bár bizonyítani nem lehetett, minden valószínűség szerint az utóbbi okozott. Egyesek szerint a megcsalt feleség átka, ami nem csak Anita életét tette egy jó időre parkolópályára, de a férjet is visszairányította az elhagyott-félben lévő járt útra. Anita egy bányászváros külvárosában nőtt fel, stramm lány volt, látott ő már ezt -azt, a betegséget egy év alatt legyőzte, és főnixként feltámadva egzisztenciát épített belőle: előbb blogot írt, aztán egészségközpontot nyitott. A barátnőivel csütörtök reggelenként egy budai kávézó pékségében találkoztak, az instant otthonosság hamis érzetében feloldódva mindenmentes péksütemények felett, örültek annak, hogy másnak még rosszabb az élete.
Anita tudta, aznap sok vajastésztát eszik majd, abban reménykedett, lesz még meleg kakaós csiga vagy túrós batyu. És tejeskávét is fog inni, ezt akkor határozta el, amikor szerencséjére egy városi dzsip kiállt a parkolóból, és ő már indexelt is, az ajtó előtt a babérsövény árnyékába. Reggel volt, de augusztus vége, már égetett a nap. A nyár utáni első közös reggelijük volt, de mindent tudtak egyámás elmúlt heteiről, hiába nem látták egymást több mint két hónapja. A naponta küldött tucatnyi fotó mindent elárult, sokszor azt is, amit az, aki küldte nem akart. A háttérben a gyerekkel ordító férj, a kiszakadt kanapéhuzat, a több mint szalonspicces kamasz véletlenül maradtak rajta egy-egy képen, de kitörölhetetlenül a kor felhőinek örökkévalóságában.
Örült, hogy közel talált parkolót, akkor már hetek óta vasgolyókkal a zsebében járt. Amikor előszőr pipiskedett, hirtelen egy százéves vasalót kapott fel, hogy a földön maradjon, de azzal mégsem járkálhatott az utcán. Ezért amikor a pipiskedés újra, és újra megtörtént, a legváratlanabb helyeken és időpontokban, anyacsavarokkal rakta tele a táskáját, később a zsebeit. Egy hét múlva az autószerelőjétől kért régi csapágygolyókat, a mosogatógépben pedánsan elmosta, néhányat a bele is varrt a zakóiba, a többit csak zsebre tette. A táskás módszert hamar elvetette, amikor az orvosi rendelőben valaki arrébb akarta tenni a ridiküljét és meglepetten kérdezte, hogy mit cipel benne, köveket? Az orvos értetlenül hallgatta és pszichiáterhez küldte. A manikűrösnél ült, és Robiról mesélt, amikor mondat közben benyilallt, hogy akkor, aznap este kezdődött a pipiskedés, amikor meglátta azt az üzenetet a telefonján. Azt az ártalmatlan pár sort, hogy összemosta Robi gatyáját a fehérekkel, és hupikék lett minden. Az a kis ártatlanságnak álcázott szarházi, a ragyás bőrével, meg a melltartónyi felsőivel, amikben tavasz óta flangál. A dolog annyira ott volt az orra előtt, annyira egyértelműen, hogy fel sem merült benne, hogy ugyan miért mosta ki a szomszéd lány az ő embere gatyáját. Hát miért, nem egyértelmű? Az már relevánsabb kérdés lett volna, hogy ő, Anita hogy lehetett olyan hülye, hogy megint elhitte. Hogy ez most tényleg, ez egy egyenes, őszinte ember, nem bonyolítja a dolgokat, az erdőt járja, a vadat figyeli, ha baja van előbb -utóbb elmondja, nem beszél mellé, és imponálnak neki az önálló, két lábbal a földön járó nők. Aki azt szereti, ha egy nővel hegyet lehet mászni meg sátrazni, és affektáló libának tartja a szomszéd lányt, amikor nem akarja megenni a paradicsomot, ha az nincs megmosva. Látta maga előtt a fóliasátrat, ahonnan Robi büszkeségével, az első érett bio Brutussal kínálta a kis szukát, az meg csak bámult, rebegtette a pilláit bele annak a hülyének az agyába, és fintorgott, hogy nem eheti meg, nincs megmosva.
Először tényleg azt hitte, hogy csak megszédült, és mert legurított a kimosott gatyára egy fél üveg vodkát, másnap sem aggódott, amikor a szomszéd kerítést nézve megint kezdődött a pipiskedés. Aztán szétrángatta a fóliasátrat, kidobta a szelektívbe, Robinak azt mondta a kerület nem engedi a veteményest, ez egy villanegyed. Ezzel le is tudta az ügyet, gondolta. De a pipiskedés csak nem maradt abba. Aztán jöttek az anyák, az autószerelő, az orvos, a csapágygolyók. A pszichiátert kihagyta.
Azon a nyáron sokat úszott a késő délutáni Balatonban, legtöbbször csukott szemmel, vagy épp, hogy kihunyorogva a pillái között. Azt képzelete egyedül van, egy másik bolygón, ahol csak egy-két parányi trópusi sziget pöttyözi a higanyszerű, sűrű vizű óceánt. A Balaton meleg türkizének fémes lila fénye megnyugtatta. Előfordult, hogy másfél órát is bent volt. Kimenni a partra is csak nagyon lassan tudott utána, hosszú percekig kapaszkodott a lépcsőknél a fémkorlátba, mert úszás után a pipiskedés mindig menetrendszerűen jött. Amit csinált, pontosabban, ami történt vele, azt egy csíkos törülközőbe csavart totyogó nevezte először nevén, ujjal mutogatva rá, hogy Anyuka mit csinál a néni, miért pipiskedik? Visszasétált a lépcsőig, bokáig a vízbe, ahol nem látszott annyira, hogy lábujjhegyre áll, mintha valami húzná fölfelé, mintha kikapcsolták volna a gravitációs erőteret körülötte, és mindjárt, mindjárt felhúzná valami határozott vákuum a sztratoszférába.
Robi az egészből szinte semmit nem vett észre, a balatoni ház konyhájában egyszer ugyan főzés közben megkérdezte, hogy ezek valami új vádlierősítő gyakorlatok-e, de a válaszra valójában nem is volt kíváncsi, így az sem tűnt fel neki, hogy elmaradt.
Nyár végére Anita tudomásul vette, hogy együtt kell élnie a pipiskedéssel, és mintha mi sem történt volna, berendezte hétköznapjait és ünnepeit csapágygolyókkal. A helyzet idővel kissé romlott. Augusztus elején selyempapírba csomagolta a százéves vasalót és mégiscsak berakta a táskájába. Így, a vaslóval stabilizálva érkezett a pékségbe is, óvatosan egyensúlyozva körömcipőjével a macskaköveken - úgy tapasztalta, tűsarkúban kevésbé feltűnő, hogy időnként elemelkedik a sarka. Épp egy élménybeszámoló közben érkezett, de amint belépett rögtön elhallgattak. Három éhes szempár szegeződött rá, az egyik némi szánalommal, a másik kárörvendve, a harmadig egyszerűen csak izgatottan várt. Hiába, Anita nem szólalt meg.
- Robi?
- Mesélj már!
- Tényleg a szomszéd kislány?
- De hát hány éves az egyáltalán?
- Tipikus. Én mondtam a férjemnek, ha valaha eszébe jutna valami kis cirmossal összefeküdni, hát abban nem lesz köszönet. Én meghúzom a kocsiját, elmondom az anyjának, hogy verte át a saját testvéreit, a kutyáról nem is beszélve.
Anita egyre halkabban hallotta a lendületes monológot. Nem is ült le az asztalhoz. A nagy franciaablakhoz sétált, kinyitotta, szélesre tárta, lerúgta a tűsarkúját. Meztelen talpai épp, hogy érintették a viaszolt tölgyfapadlót, elrugaszkodott, és kirepült. Alkonyatkor Szigligetnél látták, az aranyhídon szaladt, szembe a nappal, és kacagott.
